Örök gyerek

Gyermekded lelkem Én magam vagyok, soha míg élek megváltozni nem fogok! – az életelvem. Thomas Jefferson mondotta, hogy: „Stílus szempontjából sodródj az árral, elvek szempontjából állj szilárdan, mint egy szikla!” Teljesen igaza volt. Sokan sokféle dolgot megfogalmaztak már a múltban, stílusról, egyéniségről… de nem szeretem ezeket felhasználni írásaimban, csupán egyetértek velük. Az a mienk, amit mi magunk gondolunk, majd fogalmazunk meg, mint ahogy az a bejegyzés elején  olvasható, saját gondolatom. Elveket kell felállítani és vallani. Saját magunknak. Ez az egyik ismerve, hogy megtaláltuk önmagunkat, vagy legalábbis az odavezető út egyik mérfőldköve. Gyerek voltam, felnőtt lettem. Az éretté válást nem tudom behatárolni vagy meghúzni a vonalat, hogy miként és hogyan, nincs rá szabály. Papíron mikor a tizennyolcat betöltjük, testileg mikor kifejlődött mindenünk, úgy ahogy kell – orvosi értelemben, úgy tudom, ez olyan 20-22 éves kor körül van egy nőnél – de szellemileg és a lélekre vonatkozóan nincs ilyen korhatár. Ez a legszebb az egészben, így nem tudnak minket (szívében örök fiatalokat) beskatulyázni. Édesanyám mesélte, hogy óvodás és kisgyermek koromban, mindig komoly voltam. Gügyöghettek akár hogyan, mondhattak vagy csinálhattak körülöttem bármit, Én soha nem mosolyogtam. Nem voltam boldogtalan gyerek, épp ellenkezőleg, csak komolyabb voltam a társaimnál, és nem érettebb, nem összekeverendő a két dolog. Ma már ez ebben a formában nem jellemző rám, annyiban talán komolynak tűnök mások szemében, hogy nehezen engedek közel magamhoz bárkit és időbe kerül kiismerni az igazi Énemet. Nem vagyok könnyen barátkozó típus, eleinte inkább csendes megfigyelő. Dacára ennek, ha valakit a bizalmamba és barátommá fogadok, az illető biztos nem unatkozik mellettem és semmiképpen nem csalódik. Kevés ilyen ember van az életemben, de a létezőket megbecsülöm, de ez kölcsönös kell legyen. Aki egyszer elvesztette a bizalmamat, nem szerzi vissza. Lehet, hogy egyszer, rengeteg munkával és sok idő elteltével, és akkor is csak abban az esetben, ha fontos számomra az illető annyira hogy visszafogadjam.  Nagypapám film és fotóarchívumának köszönhetően, rengetek megörökített alkotás van rólam. A kicsi Énemről.

Nagyon jó visszanézni ezeket, csak sajnos hang még nincs a mozgófilmekhez, az akkori technikának megfelelően persze. Már az is ritkaságszámba megy, hogy az korosztályomba bárkiről ilyen felvétel készült volna (még). Mert aztán a 90-es évek elején, már felváltotta a videó kamera, régi falra vetített 8mm-es elődjét. Sokat és gyorsan beszéltem már akkor, csak azt nem tudni mit. Erre ott volt a magnetofon (BRG MK 27).

Mondom a magamét és mesélek a megörökített hanganyagon. Visszanézve és hallgatva önmagam, nem változtam. Azóta eltelt több mind húsz év. 27 évesen visszataláltam önmagamhoz, 20 év keresés (próbatétel, fürkészés, tapasztalás, gondolkodás) után. Egyéniséggel születtem, számos dolog volt rám hatással. Jó néhány mindent láttam, hallottam, megéltem rengeteg élményt, jót és rosszat, de megmaradtam ugyanannak a kislánynak, aki már akkor is voltam. Belsőleg. Külsőre sem sokat változtam, szeretem a természetességet, nem fogom szőkére festeni a hajam annak ellenére, hogy sötétbarna, nem sminkelem magam, csak a szempillámat szoktam kifesteni, ja és nagy szemeim vannak (azok sem 27 év alatt nőttek meg). A körmeimet pedig már akkor is lakkoztam, gyantáztatni pedig női kötelezettség. Kipróbáltam sok mindent (piros-, rövid haj, szolárium, épített hosszú műköröm), de idővel rájöttem nem véletlen születtem olyannak, amilyen vagyok és remélem, minél tovább maradok is. 26 évesen estem először kétségbe, hogy közelebb vagyok a harmadik X-hez, mint a húszhoz. Kor alapján meg traktál a világ az elvárásaival, család, gyerek… és így tovább. 23 évesen mentem férjhez, de nem azért hogy utána automatikusan, gyereket szüljek, anyuka legyek és háztartásbeli. Szeretjük egymást, éljünk úgy addig, és ahogy mi szeretnénk. Önző dolognak tűnhet sokak számára, szerintem nem az. Mi rendelkezünk a sorsunkkal, és ha már lehet, úgy alakítsuk, hogy nekünk jó legyen. Egyszer élünk. Szeretnék anya lenni, de tudni fogom, ha eljön az ideje. De az még nem most lesz. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy megmaradok olyannak, mint amilyen öt évesen a felvételen voltam, kicsit több élettapasztalattal és bölcsebben, de semmiképpen sem komolynak.

A nagyszüleimnél eltöltött időből, emlékeimben megmaradt két „hang” mellet, számos, édesanyám és nagybátyám gyermekkorából, szintén a mamám által megőrzött játék jelentik a gyermekkorom, és kedves emlékek a mai napig, és mindörökre.

A két dallam:

https://www.youtube.com/watch?v=vQcvGnuY6ko 

https://www.youtube.com/watch?v=B5_kQRGN6N0