2013. július 29., hétfő

Vallás


Az emberi léthez hozzátartozik, hogy mi földi halandók higgyünk valamiben. Legelőször magunkban. Ehhez idő kell, ez bizonyos kor elérése is talán, némi élettapasztalat hogy teljes biztonsággal működni tudjon, de ezt úgyis érzi az ember. Már ha sikerül valakinek. Az emberiség többségére sajnos nem ez a jellemző. Sokat kell még tanulnunk önmagukról és a világ működéséről, illetve az ott betöltött vagy épp be nem töltött szerepünkről. Dolgozni kell rajta keményen némelyeknek, valakinek pedig részben az ölébe pottyan genetika által vagy neveltetés útján többé-kevésbé. A saját magunkba vetett hit mellet ott van a vallás. Többnyire szintén a neveltetés rejlik a háttérben. Ahol széles látókörűek a szülök, ott hagyják, had válassza meg az utód az irányzatok egyikét (nem az a jellemző). Valamint meghatározó egy élmény és a társadalom. A témában gyakran emlegetett – bármilyen vallásról illetve istenségről lévén szó – a követés szó. A legnagyobb felelőtlenség, úgy követni bárkit, akár utánozni, úgy hogy nem is ismerjük az egyént maradéktalanul. Hiszen ha jó belegondolunk, ez is csak arról szól, hogy másokhoz akarunk hasonlítani vagy egy másik egyén által elképzelt életfilozófiát követni. Arról nem beszélve, hogy az idők folyamán kialakult, szájról- szájra terjedt legenda is lehet az egész. A vallás maga egészen más jelent számomra. Vallom a nézeteit vagy egyetértek a gondolkodásmódjával, már ami megmaradt írásos formában. Az az egyetlen kézzelfogható útmutató. Igazán ez sem jó szó szerintem, mert a saját utamat Én járom és nem kell megtalálni, majd járni azon. Annál is inkább útmutató afelé, milyen is valójában az adott Istenség és vallás. A vallás szó egyetlen szinonimája a hit. Valóban hiszek, ha nem is az egykori létezésében, a lefektetett vagy maga után az emberiségre hagyott elveiben, nézeteiben. Ez csak állásfoglalás mellette vagy nézetei helyeselése. Semmi többről nem szabadna, hogy szóljon. Korábbi megnyilvánulásom szerint is, fontos hogy legyenek az embernek önmaga által felállított elvei, nézetei a vallás vagy hit valamiben az csak kiegészíti, színesé teszi vagy éppen teljessé a személyiséget. Országonként, kultúrákként, családonként változó, ki milyen vallást gyakorol vagy vall. Melyik Istenség nézeteit ismeri el. Vallásszabadság van, mely egyébként alapvető emberi jog. A világ és ezzel együtt az emberiség legjelentősebb hányada, keresztény, vagyis világvallássá nőve ki magát ezzel. Ez tény, viszont az összes többi leírás ezzel kapcsolatban nagyon bonyolult és számomra nem egyértelmű. Ágazatok, rendek, térítés, túlvilág stb., kételyes dolgok. Vallásos hitetlennek is nevezhetnének, de inkább úgy fogalmaznám meg, hogy széles látókörű számomra hiteles kinyilatkoztatás mellet helyeselő, de saját elveit valló egyéniség. Kereszténynek neveltek, megkereszteltek, voltam elsőáldozó és bérmálkozó. Mindezek ellenére nem hiszem, hogy Ő teremtette a világot, hisz az fizikai képtelenség. A Biblia sok helyes gondolatot ír le, és ezek többségét vallom is. Az imakönyvemet is nagy becsben tartom, fontos számomra. Valamint egy pozitív erény, a tisztelet megtanítója, már aki tényleg komolyan gondolja és nem csak divathívő. Középiskolás éveim végén megérintett a buddhizmus szele. Rengeteg hasznos dolgot tanultam belőle, amit a mai napig nem felejtettem el és az életem alakulására hatással volt. Szimpatikusak a tanításai számomra, olyan vallás, amely mellet önmaga lehet az ember, az egyéniség kialakulásában segít, nem elvakult követésről vagy utánzásról szól (ajánlott irodalom: http://mek.oszk.hu/05700/05744/html/). A kritikusok lelki kábítószernek is nevezik az egyes vallásokat, amely az adott hit kitalálói érdekeit és hatalmát szolgálják. Kicsit drasztikus kijelentés, de részben igaz. Jézus egykori létezése, szerintem valós tény és a tanításai is. Az imádságok, szentírások valamint a Biblia – nem teljes egészében, de általánosságban – példaértékű. Elsődlegesen magamba vetett hitem és saját elveim után, vallom a katolikus keresztény és a buddhizmus vallás tanításainak jelentős részét is. Istenbe vetett hitem és a buddhizmus, tanító gondolataiban hiszek. Írásomat visszaolvasva egy Monty Python társulat alkotta filmrészlet jutott eszembe, ami abszolút ideillő és megfelel a valóságnak, ezzel zárnám soraimat.
https://www.youtube.com/watch?v=-33gykQRks4 

2013. július 23., kedd

Szexepil



Jómagamat, ha jellemeznem kellene, mit szeretek magamon – küllemre gondolok – és mi az amit kevésbé, de elfogadtam vagy még alakítanom kell rajta, arányban van a két tényező. Abban a korban élünk mikor pénzért bármit megengedhetünk magunknak. Fontosnak tartom mindezek mellett, hogy elsősorban a lelkünk legyen derűs és kiegyensúlyozott, hisz egy boldogtalan Nő, bármit tehet a külsejével, vagy soha nem lesz elégedett vele, vagy ha tükörbe néz, és kívülről szépnek látja magát, mire megy vele, ha gondterhelt vagy rezignált. A lényeg, a lélek és test együttes harmóniája, kölcsönös egymásra hatása. Ép testben ép lélek. Mindenképpen saját magunknak kell megoldani, a feltételes problémáinkat. A mai világban csak magára számítson az ember. Persze van családunk és barátaink, akikre bizonyos helyzetekben, számíthatunk, támaszkodhatunk. Meghallgatnak, esetleg tanácsot is adnak. Érdemes meghallgatni őket, de Én azt vallom, hogy bátorítani és ösztökélni saját magunkat kell. Kell, hogy motivációnk legyen, ha csak annyi is hogy túlélni boldogan. Bármikor, ha visszanézünk az addigi életutunkra, azt mondhassuk, szép volt. Visszakanyarodva a témához, ehhez hozzátartozik tehát a lelki békén kívül, a külső is. Főleg egy nőnek, de a férfiaknak is. Mint azt már korábban megfogalmaztam, abban hiszek amilyennek Isten megteremtett minket, ahogy a világra jöttünk. Saját egyéniséggel. Lehet az feketén, vörösen, barnán, szőkén vagy haj nélkül. Kiálló fülekkel, hézagos fogsorral, szeplősen. De minden okkal történek, így a ránk ruházott vagy éppen öröklött adottságok is. El kell fogadni, tudni kell élni vele. A legfontosabb hogy esztétikus legyen, bármiről is essék szó. A kiálló fog(sor) lehet csúnya, de a fogszabályzás ma már hétköznapinak számít, és ha időben oda figyel rá a szülő, akkor kamaszkorra már rendbe hozható. Van, aki egész egyszerűen a szemüveget is rondának találja saját magán, vagy nem áll jól neki egy fazon sem, ez esetben ott a kontaktlencse, ami semmivel sem nagyobb kiadás, mint egy szemüveg elkészíttetés. Mindazonáltal, sok férfi szexinek tartja a szemüveges hölgyeket. A pattanásos bőr rettentően frusztráló egy nő számára. E téren sajnos számos negatív tapasztalatom van. Esetem nem lehetetlen és sokkal rosszabb állapotú bőrtípusok is léteznek. Hajlam ez nálam, családomban édesanyámnak vannak még felnőtt fejjel is hasonló problémái. Vannak bevált praktikáim, melyek sikeresnek mondhatók de, gyakran próbálják megkeseríteni életem ezek a kisebb-nagyobb éktelen piros puklik. Plasztikai műtétre a legvégső esetben szánnám rá magam, ha olyan alaki elváltozás lenne a testemen, ami zavaró vagy nem esztétikus és megkeseríti a mindennapjaimat. Akkor gondolkozás nélkül kés alá feküdnék, de kizárólag ilyen esetben. Csak azért, hogy még szebb vagy még jobb legyen, vagy még kisebb esetleg még nagyobb, semmiképp. Az anyajegy is egy kényes téma, hiszen ha esztétikailag zavaró helyen van, vagy méretét tekintve jókora, akkor az visszataszító, kiábrándító tud lenni. Ennek eltávolíttatása, szintén rutineljárás mostanság és kifejezetten ajánlatos. A testsúlyunkért vagy az alakunkért mi magunk vagyunk ugyancsak a felelősek. Kivétel erősíti a szabályt, mert például az X láb ellen tenni nem lehet, de az elhízás, a narancsbőr vagy a rossz tartás ellen igen. Elszántság és szorgalom kérdése az egész. Na meg a mai világban az időé is, de úgy tartják, mindenkinek arra van ideje, amire szán. Említést tennék, egy az ember saját maga által kigondolt, majd elkészítettet, szintén küllemi kifejezésmódról, ez nem más, mint a tetoválás. A bőrünkön viseljük és az önkifejezés egy ága. Sajnos ma már ez is divattá nőtte ki magát, de ez más téma. Bár ez nem veleszületett, de az egyéniség részét képezi, már ha komolyan gondolja az illető, és őszinte, igaz mondanivalója van valamint nem utolsósorban, egyedi. Egy régi magyar filmben hallottam, a szeplő nem szégyen az az egészség. A hézagos fog is tud igazán bájos lenni. Itt jön képbe a szexepil fogalma: szexuális vonzerőt jelent. Vonatkozik ez megjelenésre, viselkedésre. Olyan sajátosság, melyet az ellenkező neműek nagymértékben vonzónak találnak (http://idegen-szavak.hu/szexepil) Egy férfi számára ezen tulajdonságok, vagy külalaki másságok, bármelyike hathat tehát csáberőként. A külalaki „hibák”-tól különleges az illető, személyes varázsa, bája, szépsége rejlik bennük. Az hogy kinek mi áll jól, – értek ezalatt, egy frizurát, viseletet, vagy kiegészítőt – úgy hogy az előnyére váljék és ne a hátrányára, elengedhetetlen egy reális összkép, önértékelés az embernek saját magáról. Ehhez kell egy bizonyos fokú, önbizalom – nem túl sok, mert az egy idő után hátulütőként hat – kiegyensúlyozottság, lelki béke, és összhang elsődlegesen magunkkal, aztán a környezetünkkel. A kívülálló személyek véleménye, általában egyáltalán nem számít, mert nem ismer, de olyan embertől, aki relatív igen, tisztában van az értékeimmel és az adottságaimmal, azt építő jellegűként hasznosítom, ha jónak látom. Összegezve, elengedhetetlen a hiteles, helyes énkép és önértékelés valamint, fontos az esztétikus szexepil megőrzése, előnyös hasznosítása. Tudni kell a létezésével bánni és csábítani, hisz az ez adottság az ember veleszületett alapja.

2013. július 19., péntek

Örök gyerek



Gyermekded lelkem Én magam vagyok, soha míg élek megváltozni nem fogok! – az életelvem. Thomas Jefferson mondotta, hogy: „Stílus szempontjából sodródj az árral, elvek szempontjából állj szilárdan, mint egy szikla!” Teljesen igaza volt. Sokan sokféle dolgot megfogalmaztak már a múltban, stílusról, egyéniségről… de nem szeretem ezeket felhasználni írásaimban, csupán egyetértek velük. Az a mienk, amit mi magunk gondolunk, majd fogalmazunk meg, mint ahogy az a bejegyzés elején  olvasható, saját gondolatom. Elveket kell felállítani és vallani. Saját magunknak. Ez az egyik ismerve, hogy megtaláltuk önmagunkat, vagy legalábbis az odavezető út egyik mérfőldköve. Gyerek voltam, felnőtt lettem. Az éretté válást nem tudom behatárolni vagy meghúzni a vonalat, hogy miként és hogyan, nincs rá szabály. Papíron mikor a tizennyolcat betöltjük, testileg mikor kifejlődött mindenünk, úgy ahogy kell – orvosi értelemben, úgy tudom, ez olyan 20-22 éves kor körül van egy nőnél – de szellemileg és a lélekre vonatkozóan nincs ilyen korhatár. Ez a legszebb az egészben, így nem tudnak minket (szívében örök fiatalokat) beskatulyázni. Édesanyám mesélte, hogy óvodás és kisgyermek koromban, mindig komoly voltam. Gügyöghettek akár hogyan, mondhattak vagy csinálhattak körülöttem bármit, Én soha nem mosolyogtam. Nem voltam boldogtalan gyerek, épp ellenkezőleg, csak komolyabb voltam a társaimnál, és nem érettebb, nem összekeverendő a két dolog. Ma már ez ebben a formában nem jellemző rám, annyiban talán komolynak tűnök mások szemében, hogy nehezen engedek közel magamhoz bárkit és időbe kerül kiismerni az igazi Énemet. Nem vagyok könnyen barátkozó típus, eleinte inkább csendes megfigyelő. Dacára ennek, ha valakit a bizalmamba és barátommá fogadok, az illető biztos nem unatkozik mellettem és semmiképpen nem csalódik. Kevés ilyen ember van az életemben, de a létezőket megbecsülöm, de ez kölcsönös kell legyen. Aki egyszer elvesztette a bizalmamat, nem szerzi vissza. Lehet, hogy egyszer, rengeteg munkával és sok idő elteltével, és akkor is csak abban az esetben, ha fontos számomra az illető annyira hogy visszafogadjam.  Nagypapám film és fotóarchívumának köszönhetően, rengetek megörökített alkotás van rólam. A kicsi Énemről.
Nagyon jó visszanézni ezeket, csak sajnos hang még nincs a mozgófilmekhez, az akkori technikának megfelelően persze. Már az is ritkaságszámba megy, hogy az korosztályomba bárkiről ilyen felvétel készült volna (még). Mert aztán a 90-es évek elején, már felváltotta a videó kamera, régi falra vetített 8mm-es elődjét. Sokat és gyorsan beszéltem már akkor, csak azt nem tudni mit. Erre ott volt a magnetofon (BRG MK 27).
Mondom a magamét és mesélek a megörökített hanganyagon. Visszanézve és hallgatva önmagam, nem változtam. Azóta eltelt több mind húsz év. 27 évesen visszataláltam önmagamhoz, 20 év keresés (próbatétel, fürkészés, tapasztalás, gondolkodás) után. Egyéniséggel születtem, számos dolog volt rám hatással. Jó néhány mindent láttam, hallottam, megéltem rengeteg élményt, jót és rosszat, de megmaradtam ugyanannak a kislánynak, aki már akkor is voltam. Belsőleg. Külsőre sem sokat változtam, szeretem a természetességet, nem fogom szőkére festeni a hajam annak ellenére, hogy sötétbarna, nem sminkelem magam, csak a szempillámat szoktam kifesteni, ja és nagy szemeim vannak (azok sem 27 év alatt nőttek meg). A körmeimet pedig már akkor is lakkoztam, gyantáztatni pedig női kötelezettség. Kipróbáltam sok mindent (piros-, rövid haj, szolárium, épített hosszú műköröm), de idővel rájöttem nem véletlen születtem olyannak, amilyen vagyok és remélem, minél tovább maradok is. 26 évesen estem először kétségbe, hogy közelebb vagyok a harmadik X-hez, mint a húszhoz. Kor alapján meg traktál a világ az elvárásaival, család, gyerek… és így tovább. 23 évesen mentem férjhez, de nem azért hogy utána automatikusan, gyereket szüljek, anyuka legyek és háztartásbeli. Szeretjük egymást, éljünk úgy addig, és ahogy mi szeretnénk. Önző dolognak tűnhet sokak számára, szerintem nem az. Mi rendelkezünk a sorsunkkal, és ha már lehet, úgy alakítsuk, hogy nekünk jó legyen. Egyszer élünk. Szeretnék anya lenni, de tudni fogom, ha eljön az ideje. De az még nem most lesz. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy megmaradok olyannak, mint amilyen öt évesen a felvételen voltam, kicsit több élettapasztalattal és bölcsebben, de semmiképpen sem komolynak.
A nagyszüleimnél eltöltött időből, emlékeimben megmaradt két „hang” mellet, számos, édesanyám és nagybátyám gyermekkorából, szintén a mamám által megőrzött játék jelentik a gyermekkorom, és kedves emlékek a mai napig, és mindörökre.
A két dallam:

2013. július 17., szerda

Audrey Hepburn








Audrey Hepburn. Színésznő, igazi egyéniség, feleség, anya. A sorrend nem véletlen. Színésznőként kezdte, egyéniséggé nőtte ki magát és magánéletében két gyermek édesanyja. Sokan tisztelik, szeretik… lányok és nők milliói próbálják utánozni. Nem lehet és nem is szabad. Ő nem hasonlítható senkihez és hozzá sem hasonlít senki. Manapság, attól hogy kiakasztják a képét otthonuk falára, esetleg magukra tetováltatják egyesek, nem jelenti azt, hogy szeretik. Legalábbis nem a munkásságát, csak a szép és csinos Nőt látják benne. A divatikont. Ez igazán sajnálatra méltó. Lehet imádni, rajongani érte, példaképnek tekinteni, de ténylegesen a szív mélyén lehet, igazán tisztelni és szeretni. Akkor is csak - mivel nem ismertük személyesen - egy-egy általa megformált karaktert, a sztorit, egy dallamot a filmből. Abszolút a filmjeiért szeretem és mert hatalmas egyéniség. Manapság is, hiszen a filmjei, munkássága, személyes szépsége és varázsa halhatatlanná tette. Nekem elvből nincs olyan tárgyam, amelyen az arcképe szerepel (és ez általában a jellegzetes reggeli Tiffany-nál , szipkával a kezében készült kép), egy hűtő mágnest és egy újságot – melyben több oldalas cikk van róla, valamint Ő szerepel a címlapon – kivéve. A tőle származó idézetek jelentik számomra Audrey Hepburn-t, amilyen a való életben volt. Ennyit ismerünk belőle, ezen gondolataiból szűrjük le milyen is volt Ő, mint ember és jellem. Mindig elegáns, csinos, vékony és különleges. Az összes többi megjelenése, egy mások által elképzelt Ő általa pedig megszemélyesített szerep. De rajta múlik egy alkotás sikere, azzal hogy beleviszi saját színes, élettel teli, különleges személyiségét. Személyes kedvencem a története miatt, az Álom luxuskivitelben (1961-ből). Valószínűleg ebben közrejátszik a New York szeretetem is, ugyanis ott játszódik a történet. Remek helyszínek, forgatókönyv és a legfontosabb, kiváló zene. A Moon River. Képtelen vagyok róla bármit is írni, meghallom és végem, megáll az idő, elvesznek a gondolataim. Talán nem is a film miatt, sokkal inkább ez a dal testesíti meg, mit érzek New York iránt. Holly Golightly tipikus nagyvárosi lány, aki fél az érzéseitől és a kötöttségektől, röviden így tudnám összefoglalni. A sorban következő, a Délutáni szerelem, Gary Cooperrel az oldalán (1957). A fiatal, naiv lélek Ariane, beleszeret a nálánál idősebb, világszerte szoknyapecérként elhíresült Frank Flannaganbe. A lány fondorlatos módon magába bolondítja a férfit, a történet természetesen happy end-el végződik. Akárcsak az előbbi filmnél itt befolyásoló tényezőként hat a helyszín, Párizs, a Hotel Ritz. A gyönyörűen berendezett párizsi kislakás, lépcsőház, ruhák… az egész hangulat. A Római vakáció, magáért beszél. 1953, Róma, Anne hercegnő, Gregory Peck, kávézók, divat, Vespa, egyszóval olasz miliő és romantika.A Sabrinát, a kedves története miatt kedvelem. A tisztaszívű, nemes lány karaktert szeretem benne és a haját! A kislányos hosszú frizuráját a frufruval. Érdekes, ezt több akkori filmben megfigyeltem – külföldi és magyar egyaránt – hogy sok lány olyan 20 éves kora körül levágatta a haját rövidre, ezzel kifejezve érettebb személyiségüket. Nőiesebbnek gondolták és felnőttesebbnek. Manapság ez már koránt sincs így. A Sabrinára visszatérve, a színésznő férfi partnerei a filmben, Humphrey Bogart és William Holden volt. William Holden-nel a forgatáson szerettek egymásba, akivel már az esküvőjét is szervezte Audrey Hepburn, azonban kiderült, hogy a férfi vaszektómián esett át előző kapcsolatából született két fia után. Mivel a színésznő szeretett volna saját gyermeket a férfitől, a házasság meghiúsult. Ekkor 1954-et írtak. A My Fair Lady (1964) megint csak elvarázsolt, már fiatal koromban. Szinte tátott szájjal néztem, mikor a film elején rémes kiejtéssel kiabál a virágáruslányt alakító, Eliza. Nagyon tetszik a rossz modora és az érdekes – csúnya – kiejtése. A Mókás arcban (1957), ismételten New York és Párizs kettőse van jelen. Jo Stockton könyvárus lányról szól, aki abszolút nem a külsőségekkel, cicomákkal, szép ruhákkal fejezi ki önmagát, sokkal inkább műveltségét, olvasottságát helyezi előtérbe, fejezi ki önmagát. („Egy nő szépsége nem a ruhákban, amiket hord, nem az alakjában vagy a frizurájában rejlik. A nő szépségét a szemében találod, mert a szem bejárat a szívhez, ahol a szeretet lakozik.” – mondotta egykor a színésznő) Mindezek ellenére szép, bájos arcán akad meg a tekintete a Fred Astaire alakította, Dick Averynek. Modellt farag a lányból és kettőjük története szerelemmel végződik. A 60-as évek abszolút divatja, végig jelen van a filmben.  A Hogyan kell egymilliót lopni? című, 1966-os romantikus vígjáték, a sorban következő kedvencem. Az ezután forgatott filmjei egyikét sem láttam. Már közel negyven éves volt, rövid hajjal, kifinomult ízléssel. Talán ezért is szeretem ezt az alkotást, na meg persze a cselekménye miatt is. Az amerikai fogócska vagy a Párizsi mesék nem tartoznak a kedvenceim közé, de érdemes mindegyiket megnézni. Magánéletét újságcikkekből, könyvekből és internetes forrásokból ismerem. Számtalan kép található meg a világhálón, gyermekeiről, férjeiről, élettársáról. A korábban említett William Holden-nel dugába dőlt házassági szándékukat követően, ismerkedett meg későbbi első férjével, a színész-rendező Mel Fererrel. 1954-ben házasodtak össze és 1960-ban született meg közös fiúk Sean Ferrer. Nyolc évvel később 1968-ban elváltak és még ebben az évben hozzáment Andrea Dotti, olasz származású, lélek doktorként is emlegetett kiváló orvoshoz. Ebből a kapcsolatából szintén egy fia született, Luca. A két fiú Sean és a nála jóval fiatalabb Luca, édestestvérükként szerették egymást. Férje azonban nem tudott felhagyni , a már múltjában is igencsak rájellemző szoknyavadász életmódjával és ezért a színésznő elvált tőle. Pályája ekkoriban nem volt a régi, sok neki ajánlott szerepet visszautasított, a családjának gyermekeinek szentelte innentől az életét. Azon kevés Nők egyike volt, aki méltósággal öregedett meg és semmiféle, plasztikai beavatkozáson nem esett át, valószínűleg ezért sikerült megőrizni gyönyörű, bájos és kislányos arcát és ezzel együtt egyéniségét. Ezenkívül, az UNICEF nagyköveteként munkálkodott. 1982-ben ismerkedett meg Robert Wolders, színésszel, akivel aztán haláláig együtt élt. Nagy szerelem volt az övék, Audrey Hepburn számára az utolsó. 1993-ban hunyt el, a valaha élt egyik legtehetségesebb és legszebb nőideál. Életfilozófiáját a ma is fennmaradt személyes idézetei, fejezik ki. Személyes kedvenceim egyike, melyet Én magam is vallok, életelvem, és amiért írni kezdtem: „Életem legnagyobb eredményének azt tartom, hogy összhangban tudok élni önmagammal, hogy képes vagyok elfogadni magam és a mások hiányosságait. Távolról sem vagyok az az ember, aki szeretnék lenni, de beláttam, hogy nem is vagyok olyan nagyon "hibás". Valamint még egy, amely a gyermekded Énemet jellemzi, többek között: ”Hiszek a rózsaszín világban. Hiszem, hogy a nevetés a legjobb kalóriaégető. Hiszek a csókban, lehetőleg sok csókban. Hiszek abban, hogy erősnek kell lennünk, mikor úgy tűnik, hogy minden rosszra fordul. Hiszek abban, hogy a boldog lányok a legcsinosabbak. Hiszek abban, hogy a holnap egy újabb nap! Hiszek a csodákban.”


Még több idézet Audrey Hepburntől:

2013. július 13., szombat

Mesék a tengeren túlról



Bejegyzésem folytatásaként, javarészt, amerikai filmekről és musicalekről írok. A felsorolásra kerülő alkotások az Én életemre jelentősen hatottak és közrejátszottak egyéniségem fejlődésében. A legtöbbjüket gyerek fejjel láttam, amit pedig később felnőttként azok azért hasznosak, mert túl azon, hogy tovább alakítottam a bennem kialakult nézetemet a világról, életről, továbbá tápláltam és ápoltam a személyiségem,mindezek által. Egész kisgyermek koromban még a címeiket sem tudtam ezeknek a filmeknek, csak néztem és néztem őket. Persze akkor még a jelentőségét vagy mondani valóját sem értettem, például az Óz a csodák csodájának.
Miszerint: „Ez a mese réges-régóta szolgálja híven a szívükben fiatalokat. Kedves bölcselkedés fölött nem járt el az idő. Hűséges olvasóihoz szól ez a film és mindenkihez, aki szívében fiatal.” – ahogy a film elején is elhangzik. A benne elhangzó bölcsességeket – ahogy azt már írtam - később nyertek értelmet számomra és fogadtam meg mindazokat. Régen csak a szép, színes – már akkor is réginek számító – énekkel teli, dallamos mesét láttam. De annyira magával ragadott, hogy a mai napig hiszek benne, hogy igaz. Nincs ez másképp a következőkben felsorolásban kerülőkre sem. Ollókezű Edward. Egészen más világ, de fontos mérföldköve életemnek. Az 1990-es film Tim Burton rendezésében, csak úgy mint az összes többi Ő általa írt és rendezett film, elvarázsolt. Akkoriban kicsit félelem is volt bennem, lehet hogy a főszerepet alakító Johnny Depp (Edward) kinézete miatt, valamint hogy ezeknek a filmeknek volt egy sötét világa. De itt említeném meg a Tim Burton filmeken kívül, a Melissa Mathison írta és a Steven Speilberg rendezte, E.T.,a földönkívüli is, ami szintén nagy hatással volt rám. Az apró félelemtől talán még jobban tetszett az egész, még kíváncsibbá tett, manapság pedig annál jobban imádom a hasonló alkotásokat, minél kivételesebb és meseszerűbb. A következő filmből csak egyetlen egy jelent hagyott nyomott bennem. Arra emlékeztem mindössze belőle, hogy egy férfi táncol a Tom és Jerry című mesesorozatból, Jerryvel aki a filmben, mint király szerepel. Soha nem kerestem tudatosan a filmet, csak ezért – annak ellenére, hogy érdekelt - az talált meg engem. A Gene Kelly és Frank Sinatra főszereplésével készült, 1945-ös, Horgonyt fel! című filmről van szó. Valamint ha jók az információim, hogy az előbb említett Gene Kelly+ Jerry tánc az első mozgóképen megvalósított animáció+ élő színész technikai produkció. A hasonló szereposztásban (szintén Gene Kelly és Frank Sinatra páros) és történettel játszódó musical az Egy nap New Yorkban, 1949-ből. Gene Kellynél maradva nagy klasszikusnak számít repertoáromban, az Egy amerikai Párizsban. A musicalek kapcsán még egy alkotást tartok fontosnak megemlíteni, ami nem más, mint A Muzsika hangja, remek dalokkal és kedves történettel. Remek produkciók valamint a Disney mesefilmek, nem rajzfilmekre gondolok, hanem kimondottan filmekre. Ilyen például az inkább szintén musical, mint film – vagy ha úgy tetszik zenés produkció – a Marry Poppins, vagy a teljesen más mondanivalóval bíró családi vígjáték, Az egymillió dolláros kacsa. Sajnálatra méltónak tartom, hogy Audrey Hebpurn mint jelenség, manapság divattá nőtte ki magát. Egy külön bejegyzést fogok őneki szentelni, mármint a filmjeinek és az általa alakított karaktereknek, egy kis részben pedig a magánéletének és a gondolatainak. Egy a személyiségem kialakulásában szintén szerepet játszó filmet szeretnék még így írásom vége felé megemlíteni, ez nem más, mint A Végtelen történet. A filmet előbb láttam, mint hogy a történetet könyv formájában olvastam volna. Jobb szeretem a látványt ez esetben először, mint az általam elképzelt világot a történet alapján, mert ha később látom a filmet, csalódok az egyes helyszínek vagy szereplők „másságában”. A saját képzelt világunk a legfontosabb. Szerintem persze a könyv sokkal jobb – mint általában – és többször is olvastam, mint ahányszor a filmet láttam, de Nekem mégis összefonódik általában a kettő.