"Ki ez a lány?"

11, 12 éves lehettem mikor feltettem a kérdést egy kedves – nem mellesleg, filmek és zenék terén nagy tudású, jó ízlésű – rokonomnak. Szobája polcán volt egy szőke lányról egy dedikált fénykép.  Akkoriban sok lány társammal egyetemben rendszeres olvasója voltam, az akkor már régóta létező egyik legnépszerűbb tini magazinnak, a BRAVO-nak. Volt és még lehet ma is van ebben az újságban egy autogram címeket tartalmazó oldal illetve rovat. Mindig elolvastam milyen hírességektől lehet ilyen formán aláírt képet kérni, de mindig csak játszottam a gondolattal és hogy, vajon tényleg ők írják alá igazából…stb?  Ezért is keltette fel érdeklődésem a fotó, hiszen valóban hitelesnek tűnt. Kérdésemre a válasz valahogy így hangzott: „Nem tudod? Hát ő Drew Barrymore, ő szerepelt kiskorában az E.T.-ben, és azóta sok jó filmben, az egyik kedvenc színésznőm.”  Szinte szerelemmel beszélt róla, és hát férfi családtagról lévén szó, érthető is, hisz lenyűgöző szépségű a színésznő. Persze láttam az E.T.-t korábban, nem is egyszer, de nem tudtam hogy a kettő, egy és ugyanaz. Ezután, nem sokkal később tovább vásárolva a magazint láttam meg legközelebb Tomb Rider szerelésben akkor már rövidebb, vörös hajjal. Valami olyasmi címszóval, hogy lehet, hogy a (anyai ágon) magyar felmenővel is rendelkező színésznő kapja meg a videojátékból készülő film főszerepét. Magyar felmenő? Akkor még nem volt internetem, hogy utána nézhettem volna eme számomra érdekes információnak, ám egyre több filmben tűnt fel és sokat lehetett róla továbbra is olvasni. Ma már azt is tudom, hogy ha már felmenőiről van szó, egész színészgeneráció az övüké.Véleményem szerint nem mindennapi nő. Mind szépségét, mind egyéniségét és eddigi életét tekintve. Napjainkban, közel 40 éves korában igen színes múltat tudhat magáénak. Korai (10 évesen) alkohol és drogproblémákkal,már gyerekszínészként jelentős vagyonnal (saját lakással), 19 évesen férjezetten stb. Nyíltan vállalja biszexuális múltját is és hogy átlagon felüli a száma azoknak a férfiaknak, akikkel ágyba bújt. Soha senkit, nem ezen tények alapján ítélek meg illetve bírálok. Szimpatikus a kisugárzása, imádom a stílusát, nem cicababa, természetes szépség és nem mellesleg hiteles. Nyíltan vállalja és nem szégyelli botlásait. Megszédített őt is a pénz és a csillogás, de legalább mivel korán belecsöppent , tizenévesen túl is volt a nehezén (valljuk be szerencsés végkimenetelűen, sok szakmabeli gyerektársával ellentétben). A pályán tudott maradni, amiben azért valószínű keresztapja (Steven Spilberg) keze is benn van, de elsősorban akarat ereje és tehetsége tette azzá, aki ma valójában. Mint ahogy azt már gyerekként bebizonyította, talpra esett, önálló egyéniség, akinek ha nagyritkán segítségre van szüksége, nem túl büszke segítséget kérni. Merem remélni, hogy mostani férjével és kislányával sínen van az élete. Továbbá azt is, hogy megmarad továbbra is annak a stílusos, bohókás, gyermekded és naturális szépségű egyéniségnek, akivé vált (szinte a nagyérdemű szeme előtt). Ő a ma élő favoritom, de csakis Audrey Hepburn után!

Pont azért...

Nevezhetjük pettynek, pontnak, pöttynek. Ez az egészen pici, de annál nagyobb  jelentőséggel bíró írásjel, nevezzük pontnak,a legjelentősebb mint olyan, amit szóhasználatban is érzékeltetve szinte láthatóvá válik lelki szemeink előtt. Pont az i-re szó szerint és átvitt értelemben. Mondat befejezéseként, mint egy lezáró szerepet betöltve. A kedvencem azonban mégis a szorosan egymást követő három darab pötty egy kifejezést követően. … na és mi van utána. Az amit odaképzelünk, befejezetlen gondolatmenet mely számos lehetőséget rejt magába, mindenkinek saját képzeletére bízva azt. Váratlanul félbeszakítva az adott gondolatot tekinthető késznek is, de mégsem az. Ott marad utána a gondolatbéli végtelen. Attól kiált fel a jel és lesz a pontos vessző más, mint a szimpla társa. Pontok halmaza, egy ember, egy kép, az egész univerzum és földünk, azon pedig minden és mindenki. Nevezhető részecskének is kinek mi. Gyerekkorban gyakran hangzatos pettyes hátú katicabogár, pöttyös könyv és pöttyös bögre számtalan szép emléket hagyva maguk után, szintén ezen stigma megtestesítői. Ahogy egymagában úgy kommunában is más horderővel bír. Páratlan vagy páros, de mindenképpen érdekes, izgalmas és egyéni. Szabályos kerek egész alakja teszi teljessé, semminemű kívánnivalót maga után nem hagyva. Az hogy mitől egyedi csak úgy tudnám megfogalmazni, hogy a részletekben elmerülve megállapítható, hogy ebből sem létezik két egyforma, még ha sokszor úgyis tűnik. Önmagában teljesen biztos, ha pedig az egy tárgyon, eszközön van jelen mennyiségi illetve minőségi eltérés biztos hogy érinti. Egy apró pettyes ruhadarab, játékos, nőies, elegáns és kicsit gyermekded is egyben. A gigászi méreteket öltő minta megint mást képvisel. Csíkos, kockás és ma már végtelen valamilyen mintázat közül, abszolút a pötty illetve pöttyös megnyilvánulás, legyen az bármin is jelen, a legkifejezőbb számomra. Egy petty az arcon vagy test valamely részén máris különbözővé teszi egyikünket másikunktól. Érthető módon mégsem képezi mindennapjaink részét, akár szólóban akár társulásban egymással, hisz akkor hamar unalmassá és egy idő után megterhelővé és zavaróvá válna. Pont(! )ez a szép benne. Ott van mindenben és mindenhol mégsem mindig látható vagy érezhető. Ugyancsak a pont, pont, pont, jelzésnél maradva, szövegkörnyezetben számomra a kedves sok mindenben, ám mégis egy konkrét mondat végén valamiért még inkább. A Breakfast at Tiffany’s című, méltán híres (mára már túlságosan sablonossá tett) Blake Edwards és George Axelrod közös remeke, Audrey Hepburn főszereplésével. A hangsúly azonban most nem rajtuk van, hanem a film betétdalán, azon belül is a dalszöveg végén. A Moon River befejező szavai eredetileg a következők: and me és a három pont. Nekem valahol ott kezdődik a magamra találásom, felnőtt Énem kezdete illetve elfogadása, az egész melyet Audrey H. magánemberként megfogalmaz és amely kezdeményezésem fő célja is volt egyben, mikor elkezdtem blog írással foglalkozni. A tárgytól kissé elkalandozva, de fontosnak tartottam megemlíteni a témával kapcsolatosan. Legyen szó tehát egy számozott pontok összekötéséből kialakuló mintáról, pettyes csészéről vagy szeplőpöttyről, minden esetben és élethelyzetben pozitív, magával ragadó szimbólumként gondolok rá, képzelem el illetve tartom fontosnak, szeretem. De ez csak egy vélemény…and me…

Audrey Hepburn

Audrey Hepburn. Színésznő, igazi egyéniség, feleség, anya. A sorrend nem véletlen. Színésznőként kezdte, egyéniséggé nőtte ki magát és magánéletében két gyermek édesanyja. Sokan tisztelik, szeretik… lányok és nők milliói próbálják utánozni. Nem lehet és nem is szabad. Ő nem hasonlítható senkihez és hozzá sem hasonlít senki. Manapság, attól hogy kiakasztják a képét otthonuk falára, esetleg magukra tetováltatják egyesek, nem jelenti azt, hogy szeretik. Legalábbis nem a munkásságát, csak a szép és csinos Nőt látják benne. A divatikont. Ez igazán sajnálatra méltó. Lehet imádni, rajongani érte, példaképnek tekinteni, de ténylegesen a szív mélyén lehet, igazán tisztelni és szeretni. Akkor is csak - mivel nem ismertük személyesen - egy-egy általa megformált karaktert, a sztorit, egy dallamot a filmből. Abszolút a filmjeiért szeretem és mert hatalmas egyéniség. Manapság is, hiszen a filmjei, munkássága, személyes szépsége és varázsa halhatatlanná tette. Nekem elvből nincs olyan tárgyam, amelyen az arcképe szerepel (és ez általában a jellegzetes reggeli Tiffany-nál , szipkával a kezében készült kép), egy hűtő mágnest és egy újságot – melyben több oldalas cikk van róla, valamint Ő szerepel a címlapon – kivéve. A tőle származó idézetek jelentik számomra Audrey Hepburn-t, amilyen a való életben volt. Ennyit ismerünk belőle, ezen gondolataiból szűrjük le milyen is volt Ő, mint ember és jellem. Mindig elegáns, csinos, vékony és különleges. Az összes többi megjelenése, egy mások által elképzelt Ő általa pedig megszemélyesített szerep. De rajta múlik egy alkotás sikere, azzal hogy beleviszi saját színes, élettel teli, különleges személyiségét. Személyes kedvencem a története miatt, az Álom luxuskivitelben (1961-ből). Valószínűleg ebben közrejátszik a New York szeretetem is, ugyanis ott játszódik a történet. Remek helyszínek, forgatókönyv és a legfontosabb, kiváló zene. A Moon River. Képtelen vagyok róla bármit is írni, meghallom és végem, megáll az idő, elvesznek a gondolataim. Talán nem is a film miatt, sokkal inkább ez a dal testesíti meg, mit érzek New York iránt. Holly Golightly tipikus nagyvárosi lány, aki fél az érzéseitől és a kötöttségektől, röviden így tudnám összefoglalni. A sorban következő, a Délutáni szerelem, Gary Cooperrel az oldalán (1957). A fiatal, naiv lélek Ariane, beleszeret a nálánál idősebb, világszerte szoknyapecérként elhíresült Frank Flannaganbe. A lány fondorlatos módon magába bolondítja a férfit, a történet természetesen happy end-el végződik. Akárcsak az előbbi filmnél itt befolyásoló tényezőként hat a helyszín, Párizs, a Hotel Ritz. A gyönyörűen berendezett párizsi kislakás, lépcsőház, ruhák… az egész hangulat. A Római vakáció, magáért beszél. 1953, Róma, Anne hercegnő, Gregory Peck, kávézók, divat, Vespa, egyszóval olasz miliő és romantika.A Sabrinát, a kedves története miatt kedvelem. A tisztaszívű, nemes lány karaktert szeretem benne és a haját! A kislányos hosszú frizuráját a frufruval. Érdekes, ezt több akkori filmben megfigyeltem – külföldi és magyar egyaránt – hogy sok lány olyan 20 éves kora körül levágatta a haját rövidre, ezzel kifejezve érettebb személyiségüket. Nőiesebbnek gondolták és felnőttesebbnek. Manapság ez már koránt sincs így. A Sabrinára visszatérve, a színésznő férfi partnerei a filmben, Humphrey Bogart és William Holden volt. William Holden-nel a forgatáson szerettek egymásba, akivel már az esküvőjét is szervezte Audrey Hepburn, azonban kiderült, hogy a férfi vaszektómián esett át előző kapcsolatából született két fia után. Mivel a színésznő szeretett volna saját gyermeket a férfitől, a házasság meghiúsult. Ekkor 1954-et írtak. A My Fair Lady (1964) megint csak elvarázsolt, már fiatal koromban. Szinte tátott szájjal néztem, mikor a film elején rémes kiejtéssel kiabál a virágáruslányt alakító, Eliza. Nagyon tetszik a rossz modora és az érdekes – csúnya – kiejtése. A Mókás arcban (1957), ismételten New York és Párizs kettőse van jelen. Jo Stockton könyvárus lányról szól, aki abszolút nem a külsőségekkel, cicomákkal, szép ruhákkal fejezi ki önmagát, sokkal inkább műveltségét, olvasottságát helyezi előtérbe, fejezi ki önmagát. („Egy nő szépsége nem a ruhákban, amiket hord, nem az alakjában vagy a frizurájában rejlik. A nő szépségét a szemében találod, mert a szem bejárat a szívhez, ahol a szeretet lakozik.” – mondotta egykor a színésznő) Mindezek ellenére szép, bájos arcán akad meg a tekintete a Fred Astaire alakította, Dick Averynek. Modellt farag a lányból és kettőjük története szerelemmel végződik. A 60-as évek abszolút divatja, végig jelen van a filmben.  A Hogyan kell egymilliót lopni? című, 1966-os romantikus vígjáték, a sorban következő kedvencem. Az ezután forgatott filmjei egyikét sem láttam. Már közel negyven éves volt, rövid hajjal, kifinomult ízléssel. Talán ezért is szeretem ezt az alkotást, na meg persze a cselekménye miatt is. Az amerikai fogócska vagy a Párizsi mesék nem tartoznak a kedvenceim közé, de érdemes mindegyiket megnézni. Magánéletét újságcikkekből, könyvekből és internetes forrásokból ismerem. Számtalan kép található meg a világhálón, gyermekeiről, férjeiről, élettársáról. A korábban említett William Holden-nel dugába dőlt házassági szándékukat követően, ismerkedett meg későbbi első férjével, a színész-rendező Mel Fererrel. 1954-ben házasodtak össze és 1960-ban született meg közös fiúk Sean Ferrer. Nyolc évvel később 1968-ban elváltak és még ebben az évben hozzáment Andrea Dotti, olasz származású, lélek doktorként is emlegetett kiváló orvoshoz. Ebből a kapcsolatából szintén egy fia született, Luca. A két fiú Sean és a nála jóval fiatalabb Luca, édestestvérükként szerették egymást. Férje azonban nem tudott felhagyni , a már múltjában is igencsak rájellemző szoknyavadász életmódjával és ezért a színésznő elvált tőle. Pályája ekkoriban nem volt a régi, sok neki ajánlott szerepet visszautasított, a családjának gyermekeinek szentelte innentől az életét. Azon kevés Nők egyike volt, aki méltósággal öregedett meg és semmiféle, plasztikai beavatkozáson nem esett át, valószínűleg ezért sikerült megőrizni gyönyörű, bájos és kislányos arcát és ezzel együtt egyéniségét. Ezenkívül, az UNICEF nagyköveteként munkálkodott. 1982-ben ismerkedett meg Robert Wolders, színésszel, akivel aztán haláláig együtt élt. Nagy szerelem volt az övék, Audrey Hepburn számára az utolsó. 1993-ban hunyt el, a valaha élt egyik legtehetségesebb és legszebb nőideál. Életfilozófiáját a ma is fennmaradt személyes idézetei, fejezik ki. Személyes kedvenceim egyike, melyet Én magam is vallok, életelvem, és amiért írni kezdtem: „Életem legnagyobb eredményének azt tartom, hogy összhangban tudok élni önmagammal, hogy képes vagyok elfogadni magam és a mások hiányosságait. Távolról sem vagyok az az ember, aki szeretnék lenni, de beláttam, hogy nem is vagyok olyan nagyon "hibás". Valamint még egy, amely a gyermekded Énemet jellemzi, többek között: ”Hiszek a rózsaszín világban. Hiszem, hogy a nevetés a legjobb kalóriaégető. Hiszek a csókban, lehetőleg sok csókban. Hiszek abban, hogy erősnek kell lennünk, mikor úgy tűnik, hogy minden rosszra fordul. Hiszek abban, hogy a boldog lányok a legcsinosabbak. Hiszek abban, hogy a holnap egy újabb nap! Hiszek a csodákban.”

                                           

Még több idézet Audrey Hepburntől:

http://www.citatum.hu/szerzo/Audrey_Hepburn

Egyéniségek

Tegnapi írásom alapjai azok a dolgok, amik fontosak ahhoz hogy kialakuljon vagy kialakítsuk a SAJÁT  egyéniségünket! Azért hangsúlyozom hogy saját mert nincs két egyforma egyéniségű ember , hasonló vagy azonos ízlésű, szinte egyforma gondolkodásmódú az lehet … de az nem ugyanazt jelenti. Valamint az is nagy kérdés hogy kialakul magától vagy mi alakítjuk ki. Eddig úgy gondoltam ahogy telnek az évek úgy alakulnak a dolgaink , vagyis onnantól hogy bekerülünk az „közösségi életbe” (itt gondolok óvodára, iskolára , felsőbb oktatásba, munkába valamint szórakozóhelyek, baráti és ismeretségi kőr , különböző események és az egyik legfontosabb a neveltetés stb.) minden és mindenki hatással van ránk valamilyen módon, vagy negatívan vagy éppen építő jelleggel. Most viszont – hogy folytassam a gondolat menetem – hogy már közelebb vagyok a harminchoz úgy gondolom nagyon is sokat kell nekünk tenni érte hogy egyedi legyen és ne tömegcikk vagy futószalagon gyártott hamis énkép ami az utánzásról szól. Lehet követni az éppen aktuális divatot – ruhákban,cipőkben , táskákban, hajviseletben, vallásban,diétában  stb. – de tudni kell az Én estemben az Én ízlésemnek megfelelően, és minden Nőnek az saját egyéniségére szabva kialakítani saját MAGÁT. A férfiak is jobban szeretik – legalábbis a többség – az olyan Nőket akinek van saját egyénisége. Persze amelyiknek csak szex kell, annak úgyis mindegy. A szép fogalma annyiféle ahány ember és a tetszés nem  mindig a külsőre vonatkozik .
Egy példa: Mindig is nagyra  értékeltem azokat a nőket akik lemerik vágatni a hajukat egészen fiúsan rövidre esetleg kicsit hosszabb fazonúra, de rövidre. Nem minden nőnek áll jól de akinek igen és bátor az csinálja mert lehet, azzal teljesedik ki a személyük. Korszakaink vannak , van a hosszú haj korszak , a vállig érő vagy a rövid haj korszak. Sokan csak a divat miatt változtatnak de ami Beckhamnének jól áll bubi frizura nem biztos hogy Nekünk ugyanolyan jól fog.Azért őt írtam példának, mert egy időben rengeteg lánynak olyan haja volt kb. 2 – 3 éve . Szerintem például Audrey Hepburnek kifejezetten jól állt a rövid fazon vagy a 60-as évek egyik legkarakteresebb modelljének Twiggy-nek  , de nekem személy szerint Goldie Hawn is jobban tetszett fiatalon rövid hajjal gondoljunk csak a Kaktusz virága c .filmre amiben a nagy szemei és babás arca mellet a szőke rövid haja előnyére vált, ellentétben sok férfi mai véleményével.

Sokan egész egyszerűen nem tartják nőiesnek. Egy Nő csak hosszú hajjal fejezheti ki hogy Nő? Na pont ez az, ha már csak azzal tudja kifejezni akkor baj van. Kiegészítő rajtunk  ugyanúgy mint egy ruhadarab azzal az egy különbséggel hogy este nem tudjuk levenni  reggel pedig másikat felvenni, bár a mai termékeknek köszönhetően majdnem. Pont ez a baj hogy minden nap mások akarunk lenni másokra hasonlítani. Hol marad a régi akár nagyanyáink korában volt egyszerűség, mert valljuk be a mondás ma is igaz: a kevesebb több! Visszatérve az egyik – számomra  csak filmekből és nagymamám elmondása alapján  ismert – kedvenc korszakomra a hatvanas évekre , szerintem nagyon csinosak voltak akkor fiatal nők és férfiak egyaránt. Ja és a nők nők voltak a férfiak pedig férfiak , nem úgy mint ma, transzexuális vagy ehhez hasonló énkép zavaros és amúgy azt büszkén felvállaló lények. A melegekkel semmi problémám és nem azért mert az ókorban vagy a korábbi századokban is volt rá rengeteg példa , hanem mert talán nem tehetnek róla és személyes véleményem szerint egész jó fejek. Nem normális de manapság elfogadott hol jobban hol kevésbé.  Visszatérve a 60-as évekre,  pedig nem voltak olyan tehetősek annyira és annyi lehetőség sem volt mint manapság . Egyáltalán nem a pénzen múlik ki mennyire csinos és milyen ruhát visel. Én például imádom a turkálókat, egyedi darabokat talál az ember nem kell attól félni hogy szembe jön az utcán és nem utolsó sorban olcsó. Nekem is van pár márkás cipőm ,táskám, ruhadarabom de csak olyat vásárolok ilyenekből amit örök darabnak gondolok, vagyis évekig tudom hordani a megfelelő és mindig más kiegészítővel. Csodálom az akkori fiatal Nőket továbbá azért is mert mint azt már korábban írtam  nem volt annyi lehetőségük – gondolok itt fodrászkellékek, sminkek – mint manapság , mégis csodásan néztek ki. Nagymamám képeit nézegetve aki a 60-as évek elején volt fiatal, szuperül nézett ki a képeken (haj, ruha , méltóság …minden). Példaképemnek tekintem , Ő egy akkori divatikon is lehette volna. Persze elfogult vagyok de az akkori Nők sokaságára igaz volt. Tehát volt egyéniségük, stílusuk. Manapság ez olyan kevés. Ha kicsit nincs megelégedve magával egy nő és mondjuk tehetős is az illető (vagy a „párja”) ,meghosszabbítja a haját, kitetováltatja a szemöldökét , feltölteti a száját, esetleg megcsináltatja a melleit. Ilyenkor mindig az jut eszembe ez a Nő hogy nézett volna ki 50 évvel ezelőtt, amikor ilyenekre még nem volt lehetőség csak egyszerű praktikák. Mindezen túl pedig a hamis, csinált, nem igazi értékekről hamar kiderül az értéktelensége. Egyáltalán nem ítélem el az előbb felsoroltak egyikét sem és különben is ki vagyok én hogy ítélkezzem mások felett, de szerintem érthető az aggodalmam hogy hova is tart a világ... I  tt főleg a fiatal lányokra gondolok elsősorban. Ugyanis soha nem mondom hogy soha. Ha genetikailag nagyon kicsi lenne a mellem és az esetleg önbizalomhiányhoz vezetne vagy 10-20 év múlva megereszkedne – és így tovább - nem mondom hogy ha módomban állna nem feküdnék kés alá. De semmiképpen nem vinném túlzásba. Persze ez csak a külső, és ennyi erővel a hibás embert is le lehetne írni, mert külalakban nem tökéletes. De attól vannak érzései, saját egyénisége. Óriási különbség viszont, a "hibás" ember hiába van egyénisége, nem tud érvényesülni a mai világban csak azért mert egyedi, de egy „szép” (mű , hamis egyén) Nő csak  azért mert dekoratív, igen. Ez elszomorító.



 
         Audrey H. rövid haja       

Üdvözöllek személyes blogoldalamon!

 Kezdeményezésem fő célját egy Audrey Hepburn idézetben foglalnám össze, miszerint:
"Életem legnagyobb eredményének azt tartom, hogy összhangban tudok élni önmagammal, hogy képes vagyok elfogadni magam és mások hiányosságait. Távolról sem vagyok az az ember, aki szeretnék lenni, de beláttam, hogy nem is vagyok olyan "hibás".