Gyermekded lelkem Én magam vagyok, soha míg élek megváltozni
nem fogok! – az életelvem. Thomas Jefferson mondotta, hogy: „Stílus
szempontjából sodródj az árral, elvek szempontjából állj szilárdan, mint egy
szikla!” Teljesen igaza volt. Sokan sokféle dolgot megfogalmaztak már a
múltban, stílusról, egyéniségről… de nem szeretem ezeket felhasználni
írásaimban, csupán egyetértek velük. Az a mienk, amit mi magunk gondolunk, majd
fogalmazunk meg, mint ahogy az a bejegyzés elején olvasható, saját gondolatom. Elveket kell
felállítani és vallani. Saját magunknak. Ez az egyik ismerve, hogy megtaláltuk
önmagunkat, vagy legalábbis az odavezető út egyik mérfőldköve. Gyerek voltam,
felnőtt lettem. Az éretté válást nem tudom behatárolni vagy meghúzni a vonalat,
hogy miként és hogyan, nincs rá szabály. Papíron mikor a tizennyolcat betöltjük,
testileg mikor kifejlődött mindenünk, úgy ahogy kell – orvosi értelemben, úgy
tudom, ez olyan 20-22 éves kor körül van egy nőnél – de szellemileg és a
lélekre vonatkozóan nincs ilyen korhatár. Ez a legszebb az egészben, így nem
tudnak minket (szívében örök fiatalokat) beskatulyázni. Édesanyám mesélte, hogy
óvodás és kisgyermek koromban, mindig komoly voltam. Gügyöghettek akár hogyan,
mondhattak vagy csinálhattak körülöttem bármit, Én soha nem mosolyogtam. Nem
voltam boldogtalan gyerek, épp ellenkezőleg, csak komolyabb voltam a
társaimnál, és nem érettebb, nem összekeverendő a két dolog. Ma már ez ebben a
formában nem jellemző rám, annyiban talán komolynak tűnök mások szemében, hogy
nehezen engedek közel magamhoz bárkit és időbe kerül kiismerni az igazi Énemet.
Nem vagyok könnyen barátkozó típus, eleinte inkább csendes megfigyelő. Dacára
ennek, ha valakit a bizalmamba és barátommá fogadok, az illető biztos nem
unatkozik mellettem és semmiképpen nem csalódik. Kevés ilyen ember van az
életemben, de a létezőket megbecsülöm, de ez kölcsönös kell legyen. Aki egyszer
elvesztette a bizalmamat, nem szerzi vissza. Lehet, hogy egyszer, rengeteg
munkával és sok idő elteltével, és akkor is csak abban az esetben, ha fontos
számomra az illető annyira hogy visszafogadjam. Nagypapám film és fotóarchívumának
köszönhetően, rengetek megörökített alkotás van rólam. A kicsi Énemről.
Nagyon
jó visszanézni ezeket, csak sajnos hang még nincs a mozgófilmekhez, az akkori
technikának megfelelően persze. Már az is ritkaságszámba megy, hogy az
korosztályomba bárkiről ilyen felvétel készült volna (még). Mert aztán a 90-es
évek elején, már felváltotta a videó kamera, régi falra vetített 8mm-es
elődjét. Sokat és gyorsan beszéltem már akkor, csak azt nem tudni mit. Erre ott
volt a magnetofon (BRG MK 27).
Mondom a magamét és mesélek a megörökített
hanganyagon. Visszanézve és hallgatva önmagam, nem változtam. Azóta eltelt több
mind húsz év. 27 évesen visszataláltam önmagamhoz, 20 év keresés (próbatétel, fürkészés,
tapasztalás, gondolkodás) után. Egyéniséggel születtem, számos dolog volt rám
hatással. Jó néhány mindent láttam, hallottam, megéltem rengeteg élményt, jót
és rosszat, de megmaradtam ugyanannak a kislánynak, aki már akkor is voltam. Belsőleg.
Külsőre sem sokat változtam, szeretem a természetességet, nem fogom szőkére
festeni a hajam annak ellenére, hogy sötétbarna, nem sminkelem magam, csak a
szempillámat szoktam kifesteni, ja és nagy szemeim vannak (azok sem 27 év alatt
nőttek meg). A körmeimet pedig már akkor is lakkoztam, gyantáztatni pedig női
kötelezettség. Kipróbáltam sok mindent (piros-, rövid haj, szolárium, épített
hosszú műköröm), de idővel rájöttem nem véletlen születtem olyannak, amilyen
vagyok és remélem, minél tovább maradok is. 26 évesen estem először kétségbe,
hogy közelebb vagyok a harmadik X-hez, mint a húszhoz. Kor alapján meg traktál
a világ az elvárásaival, család, gyerek… és így tovább. 23 évesen mentem
férjhez, de nem azért hogy utána automatikusan, gyereket szüljek, anyuka legyek
és háztartásbeli. Szeretjük egymást, éljünk úgy addig, és ahogy mi szeretnénk.
Önző dolognak tűnhet sokak számára, szerintem nem az. Mi rendelkezünk a
sorsunkkal, és ha már lehet, úgy alakítsuk, hogy nekünk jó legyen. Egyszer
élünk. Szeretnék anya lenni, de tudni fogom, ha eljön az ideje. De az még nem
most lesz. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy megmaradok olyannak, mint
amilyen öt évesen a felvételen voltam, kicsit több élettapasztalattal és
bölcsebben, de semmiképpen sem komolynak.
A nagyszüleimnél eltöltött időből, emlékeimben megmaradt két
„hang” mellet, számos, édesanyám és nagybátyám gyermekkorából, szintén a mamám
által megőrzött játék jelentik a gyermekkorom, és kedves emlékek a mai napig, és mindörökre.
A két dallam:
Korábban olvastam valahol, hogy a gyerekek több szagot
éreznek, mint a felnőttek. Az idősebbek pedig, már 40%-al kevesebbet. Nem
szándékozom belemenni részleteibe illetve kémiájába, mert nem az én reszortom
és ez nem is az az oldal. Azért tartottam fontosnak mégis ezzel kezdeni a
bejegyzést, mert pár hónapja nem mindennapi élményben volt részem. Egyik
munkahelyem, egyik helyiségének – termének – ajtaját kinyitva, bizarr és egyben
a legkellemesebb érzés amit valaha is éreztem, kerített hatalmába. Olyan illat
csapta meg az orromat, mint gyerekkoromban a nagyszüleimnél a kisszobában volt.
Írok róla, de leírhatatlan. Szép lassan bementem leültem és csak lélegeztem
mélyeket. Soha, sehol azelőtt nem éreztem hasonlót. Bódulat volt a javából. A
rögzült emlékek jellegétől kelthet bennünk pozitív és negatív érzést egy szag
vagy illat. Úgy ahogy a fenyő vagy halászlé illatára magam előtt látom az
egykori karácsonyokat ez esetben is ott ültem egykori életem helyszínén, a
kisszobában. Ahogy teltek a napok és újra meg újra mikor beléptem a terembe,
kutatni kezdtem vajon minek a bukéja lehet. Szaglásztam én mindent, de egy
jelmezszobáról lévén szó nem volt túl könnyű dolgom. Tele csupa régi és nem túl
régi gönccel. Most sem tudom pontosan csak gondolom, hogy az ott egymás
tetejére dobált régi plédek, pokrócok nosztalgikus szaga volt. Sok egyéb érzet,
legyen szó illatról vagy ízről ébreszt egy emberben olyan rég elfeledett
emlékeket melyekre nem is számít. Parfümöt is egyet – Nina Ricci, Nináját –
kivéve mindig mást használtam, pontosabban csak teszteltem. Általában két
használat után megállapítottam, hogy nem az én illatom. De ugyanez a helyzet minden
egyéb testápolási termékkel, de még az öblítővel is. Lehet, hogy illat
rigolyában szenvedek. Neked is és nekem is megvan a saját illatunk, melyet
egy-egy termékekkel csak megváltoztatunk vagy kellemesebbé teszünk. Szeretem a
letisztult, hintőpor – ha úgy tetszik baba – illatot magamon. De más érezni és éreztetni, egy helyiség,
tárgy vagy személy illata, ami nyomot hagy bennünk. Na és a feromonok… a feromonok nem tudatosan érzékelt szaganyagok
az érzékküszöb alatt (forrás: wikipédia). A rokon-, és ellenszenvért valamint a
szexuális viselkedésért felelős anyag a szerintem a legkülönösebb anyag melyet
sem parfümmel sem más egyéb anyaggal nem befolyásolhatunk, legfeljebb leplezhetjük.
Nem csak „illatosító” szerek hatnak ránk ily módon, a frissen vágott fű, a reggeli
kávé, egy gőzölgő péksütemény, levendula, egy jóféle dohány füstje vagy egy
régi könyv…
fel sem lehet sorolni és még mennyi minden. Próbáljuk úgy alakítani környezetünket és úgy
használjunk illatokat, hogy az(ok) egyszer valakinek kellemes emlék lehessen,
más nem saját magunknak sok-sok év múlva.
