Pont azért...

Nevezhetjük pettynek, pontnak, pöttynek. Ez az egészen pici, de annál nagyobb  jelentőséggel bíró írásjel, nevezzük pontnak,a legjelentősebb mint olyan, amit szóhasználatban is érzékeltetve szinte láthatóvá válik lelki szemeink előtt. Pont az i-re szó szerint és átvitt értelemben. Mondat befejezéseként, mint egy lezáró szerepet betöltve. A kedvencem azonban mégis a szorosan egymást követő három darab pötty egy kifejezést követően. … na és mi van utána. Az amit odaképzelünk, befejezetlen gondolatmenet mely számos lehetőséget rejt magába, mindenkinek saját képzeletére bízva azt. Váratlanul félbeszakítva az adott gondolatot tekinthető késznek is, de mégsem az. Ott marad utána a gondolatbéli végtelen. Attól kiált fel a jel és lesz a pontos vessző más, mint a szimpla társa. Pontok halmaza, egy ember, egy kép, az egész univerzum és földünk, azon pedig minden és mindenki. Nevezhető részecskének is kinek mi. Gyerekkorban gyakran hangzatos pettyes hátú katicabogár, pöttyös könyv és pöttyös bögre számtalan szép emléket hagyva maguk után, szintén ezen stigma megtestesítői. Ahogy egymagában úgy kommunában is más horderővel bír. Páratlan vagy páros, de mindenképpen érdekes, izgalmas és egyéni. Szabályos kerek egész alakja teszi teljessé, semminemű kívánnivalót maga után nem hagyva. Az hogy mitől egyedi csak úgy tudnám megfogalmazni, hogy a részletekben elmerülve megállapítható, hogy ebből sem létezik két egyforma, még ha sokszor úgyis tűnik. Önmagában teljesen biztos, ha pedig az egy tárgyon, eszközön van jelen mennyiségi illetve minőségi eltérés biztos hogy érinti. Egy apró pettyes ruhadarab, játékos, nőies, elegáns és kicsit gyermekded is egyben. A gigászi méreteket öltő minta megint mást képvisel. Csíkos, kockás és ma már végtelen valamilyen mintázat közül, abszolút a pötty illetve pöttyös megnyilvánulás, legyen az bármin is jelen, a legkifejezőbb számomra. Egy petty az arcon vagy test valamely részén máris különbözővé teszi egyikünket másikunktól. Érthető módon mégsem képezi mindennapjaink részét, akár szólóban akár társulásban egymással, hisz akkor hamar unalmassá és egy idő után megterhelővé és zavaróvá válna. Pont(! )ez a szép benne. Ott van mindenben és mindenhol mégsem mindig látható vagy érezhető. Ugyancsak a pont, pont, pont, jelzésnél maradva, szövegkörnyezetben számomra a kedves sok mindenben, ám mégis egy konkrét mondat végén valamiért még inkább. A Breakfast at Tiffany’s című, méltán híres (mára már túlságosan sablonossá tett) Blake Edwards és George Axelrod közös remeke, Audrey Hepburn főszereplésével. A hangsúly azonban most nem rajtuk van, hanem a film betétdalán, azon belül is a dalszöveg végén. A Moon River befejező szavai eredetileg a következők: and me és a három pont. Nekem valahol ott kezdődik a magamra találásom, felnőtt Énem kezdete illetve elfogadása, az egész melyet Audrey H. magánemberként megfogalmaz és amely kezdeményezésem fő célja is volt egyben, mikor elkezdtem blog írással foglalkozni. A tárgytól kissé elkalandozva, de fontosnak tartottam megemlíteni a témával kapcsolatosan. Legyen szó tehát egy számozott pontok összekötéséből kialakuló mintáról, pettyes csészéről vagy szeplőpöttyről, minden esetben és élethelyzetben pozitív, magával ragadó szimbólumként gondolok rá, képzelem el illetve tartom fontosnak, szeretem. De ez csak egy vélemény…and me…