Pro és kontra

Eddigi írásaimban az egyéniséget szerettem volna sajátos módomon meghatározni, körülírni. Ma azonban, egyfajta pro-kontra elv alapján fogalmazom meg az egyéni és egyéniségtelen ember mivoltát. Eredetinek tartom azokat - és most csak híres emberekkel tudok példálózni – akik a hírnév, siker, csillogás, majd a mindezekből megkeresett rengeteg pénz ellenére, két lábbal maradnak a földön. Személyesen ugyan nem ismerem egyiküket sem, de azért ki lehet következtetni különböző interjúkból vagy internetes megnyilvánulásaikból. Gondolok itt a személyiségükre. Nagyra becsülöm azokat a hírességeket – a mai világban – akik mondjuk a hyaluronsavas beavatkozáson (amit ugyanúgy ajakfeltöltésre használnak, mint a drasztikusabb „testvéreit, csak éppen sokkal kíméletesebb) vagy esetleg némi ráncfeszesítésen kívül, mást nem korrigálnak a testükön. Pedig Náluk a pénz és a jó ismeretség, egyáltalán nem akadály. Szóval akkor miért nem szabatják át magukon, ami mások szerint „hibádzik”? Egy nagy orr, elálló fülek, vonal száj, csálé vagy hézagos fogak és így tovább. Mert ők úgy igazi egyéniségek, és nem utolsó sorban úgy Önmaguk! Adrien Brody ( aki szerintem nagyon sármos) vagy Barbra Streisand a cseppet sem átlagos orrával, Vanessa Paradise a hézagos fogával, Britney Spears az elálló füleivel… igen Ők így azok, akik.

Persze Hollywoodban ez már manapság mindennaposnak számít, mint egy pár cipő vásárlása, de vannak, akik hűek tudnak maradni önmagukhoz. Manapság ez pedig becsülendő, a korábban említett és hozzájuk hasonló sztárokban, akik azért mert felkapottak lesznek  – és valamijük nem tökéletes - hogy nem rohannak az első neves plasztikai sebészhez. Igazából nem is tudom, hogy erre jön-e a kontraérvelésem vagy ez volt az? Melyik a pro és melyik a kontra? Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Természetes kontra plasztikázott? Vagy fordítva?  Mindenki döntse el maga, Én személy szerint úgy gondolom, pro=természetes és kontra= plasztikázott. Hiszen a természetes ellentéte – vagy ha úgy tetszik rossz „változata” – a nem igazi, ál, hamis külső. Vagy ez, vagy az. Itt a kettő között szerintem, nincs aranyközépút. Az érem másik oldala tehát a mű. Plasztikázott hírességek és nem hírességek hosszú sorát lehetne itt megemlíteni. Nagy kérdés az is hogy attól hogy valaki mesterkélt – átoperált, ezáltal külsőleg más- lesz, elveszti-e az egyéniségét? Kívülről mindenképp, ugyebár, de szerintem, aki ilyenre szánja el magát, belsőleg sem tud ugyanaz és ezzel együtt igazi egyéniség maradni vagy lenni. Régóta kedveltem, a kicsit sem szégyenlős, csípős szájú Lil Kimet. Ő volt Lil Kim, a maga 150 centijével, a korához képest babás arcával, szókimondó rap szövegeivel. Ha viszont, most rákerestek a neten, láthatjátok mi lett belőle is.

Egy felfújt fejű, mimikátlan , tucatholmi. Nem kétlem, a humora biztos ugyanolyan maradt és a szájából sem nem adott lejjebb, de ránézek, és egy nem Lil Kimet látok…. de Ő sem a tükörben! Szóval soha nem fogom megérteni a hozzá hasonlókat. Ott van az egyik, általam igen kedvelt és nagyra tartott színész, Mickey Rourke. Ő a 80-as években a filmjeiben, még úgy nézett vissza ránk mint ahogyan Isten megteremtette. Iszonyú jóképűen és az akkori idők egyik szex szimbólumaként (a felnőtt tartalommal bíró, ugyanakkor kasszasikerré lett, 9 és 1/2 hét című mozinak köszönhetően).

Végül is, külsőre mondható átlagos szépfiúnak az akkori filmjeit elnézve…. de vajon akkor miért változtatott rajta? Vagy még „szebb” akart lenni, vagy éppen az ellen tett, hogy ne rakják be az „átlagos szépfiú” skatulyába (persze abszolút csak külső alapján).Vagy csak rosszul sikerült műtétek sokasága? Erre, csak Ő tudja a választ.  Mindenesetre szerintem, így teljesedett ki az egyénisége, a mostani kinézetével. Lehet hogy a belső személyiségéhez, ez a külső dukál és cseppet sem véletlen a sors alakította így. Egy biztos, nem érdemes kísérletezni. Az élet túl rövid hogy kísérletezzünk, főleg ilyesmivel. Mert, ahogy a levágott hajat sem lehet vissza ragasztani, úgy az átoperált arcot sem lehet visszacsinálni, soha! (De haj legalább visszanő.)