Csillan

 Twinkle, twinkle, little star, How I wonder what you are! - magyarul: Ragyogj, ragyogj, kis csillag, Kíváncsi vagyok, milyen vagy! Vagyis hiába tündököl, közelről kell látni milyen teljes valójában. Valahogy így szól szabad fordításban, ezen régi angol gyermekdal. Remekül, röviden és tömören össze van foglalva, egy az életben érdemi mondanivalóval bíró gondolatiság. A kicsik, akiknek többnyire szól, még nem biztos hogy értik a lényegét, legtöbbekben a csillag és a ragyogás szó marad meg. Ellenben mégis tudatára ébred valamelyest, a hallgató vagy olvasó személye, ha egynél többször maghallja vagy meglátja ez a rövid kis szöveget. A csillogó vagy ragyogó szóról az első elképzelés, valóban többnyire egyenlő a széppel, hibátlannal, értékessel. Egy bizonyos kort illetve saját személyes tapasztalásait megélve érti meg az ember, hogy koránt sincs így. A pillanatnak kincs csupán, egy-egy tündöklő momentum vagy eszköz. Egyik legszélesebb bűvköre a természet, a másik kicsit kisebb populációja az ember alkotta közeg és műviség. Míg nemlétezett mesterséges fény illetve olyan tárgyak melyeken megjelenik illetve visszatükröződik a fény, addig hála a természet csodálatosságának hiteles és valódi csillogásról beszéltünk. Legyen az egy harmatcsepp a hajnali fénybe egy fűszálon vagy a napfény gyöngyöző visszaverődése egy pocsolyán. Az emberi társadalomban teljesen máshogy értelmezzük a csillogást. A szó szoros értelmében vonatkozhat egy apró fülbevalóba foglalt kőre mely megcsillan a lámpa fényében, átvitt értelemben érthető lehet egy őszinte tekintetre, mely ragyog a boldogságtól, ez utóbbi pedig lehet igazi de megjátszott is. Bármelyikről lévén szó egyik sem tart örökké, de amíg csillámlik pazar és magasztos. Különbség csupán hogy az ékszeren megcsillanhat a természet adta napfény is, de a ragyogó arcmimikát vagy csináljuk vagy szívből jön és mint egy értéktelen kőnél, ez esetben is hamar kiderül a hamis látszat. Megtévesztő, de mögé pillantva egyes ragyogásnak világossá válik a valóság. Mindenszentek „ünnepéhez” közeledve eszembe jut a mécsesektől, gyertyáktól fénylő temető, de nem csak ez. Ősz lévén a hosszú nappalokat felváltó hosszú éjszakák illetve esték melyek csak úgy ragyognak az utcák lámpáitól, a házakból kiszűrődő otthonok fényétől, egy-egy töklámpás vagy a házakat díszítő fényfüzérektől. Meseszép, titokzatos, emelkedett és hangulatos is egyben. Az évszak kezdetével életünket napról napra egyre jobban ellepi a csillogás egészen az újév kezdetéig. De mi van utána? Saját csillogásunkat kell újra felerősíteni, ami egyes pillanatokban és kiegészítőkben kifelé irányul. A meg-meg csillanás viszont, úgy mint egy tárgyon, a lelkünkön ezáltal személyiségünkön is elhalványulhat, beszennyeződhet ha nem fényesítjük kellőképp. Kinek mi a fontosabb? Az ösztönös, és ha nem is örökös, de gyakori, lelkünk mélyén való tündöklés bárminél többet ér. Ha rossz kedvünk van, úgysem ragyogunk, de egy csinos ékszert viselve akkor is felfigyelnek az emberre, vagy a tiszta csillagos eget pásztázva lelkünket pihentetve erőt merítve belőle, sok esetben szívet melengető érzés és fényforrásunk máris gyarapodik. Ez bizonyos életkorban el kell tudni határozni, hogy vacak ócskakő vagy becses drágakő egy Nő valódi Énje és annak megfelelően intézni a dolgait, élni az életét. Legyen itt szó erkölcsről, hitelességről és  más emberi értékekről, morálról melyek egyre inkább kiveszni látszanak a mai társadalomból, épp ezért erény és kincs ezek megléte, melyek ha valósak, ragyogóvá teszik az egyént és értékessé. Hisz nem elég a felszínen ragyogni, a lélek és bensőnk legmélyebb és legkülönbözőbb szegmenseiben kell ugyanezt elérni és akkor rendben vagy önmagaddal, ez pedig egy ördögi kör, de kivitelezhető!